Gonosz szell� sz�llt be az ablakon; �s �n �lmomban gy�t�rtem, k�noztam, �s gyilkoltam. Szememben a hal�l jelei t�nd�k�ltek, �s mosolyom volt a v�gzet. Idegenek k�ny�r�gtek sorba, menteget�zve, �s halkan suttogva, volt ki im�t mormolt: rem�lve, de lelk�ket kiszor�totta a f�lelem, �s szenvedve estek �ssze. Legsz�rny�bb �lmukat most �n testes�tettem meg, �n, ki most lassan j�rt, a k�nok sejtelmes �tj�n. Annyi embert �ltem �s k�noztam sorba, m�r nem is zavart ki volt kedves nekem hajdan�n, a d�h is megr�m�lt, att�l, amit m�veltem, �s el is t�vozott mell�lem. V�rem kih�lt, �s �n csak egyre nagyobb gy�ny�rrel l�ttam a k�nnyes arcokat, �s sz�lesre h�zott sz�jjal, tov�bb, �s tov�bb v�geztem a s�t�n munk�j�t, mit r�mb�zott az �let. Egy dr�ga j� bar�t a m�ltb�l; mikor �n a t�zes �rokba k�sz�ltem l�kni agyon sebzett, gy�nge test�t; �gy sz�lt hozz�m: ember vagy! Pillanatra minden zsiger fordult bennem egyet, de vil�goss�g k�sz�b�n visszah�zott egy �rz�s, egy gonosz; �s �lnoki mosollyal �les pillant�ssal, vetettem le a m�r haldokl� testet a forr� katlanba, hol m�g egy utols�t ki�ltott, azt�n elt�nt, hamu lett, �s semmi m�s. �leteken �t �ltem, �s nem volt m�r semmi fontos, hatalmam legy�zhetetlen, �s a Vil�gon a legnagyobb. M�g �n egy n�b�l �ztem ki a lelket, az Isten m�ris a k�vetkez� embert k�ldte. Id� el�tt j�tt, �s nem is v�rta senki, de �n megszabad�tom legnagyobb b�n�t�l, ami nem m�s, mint embernek lenni. Nem f�lt, nem is retteget, r�m�lm�ban sem l�ttam semmit, ott se volt, �s ott se voltam, szeme k�ken f�nylett, �s �gy sz�lt hozz�m: szabad vagy! Hirtelen sz�d�lni kezdtem �s gy�nge lettem, elhagyott a gy�ny�r, a gonosz, �s minden, ami gy�trelem. Ember vagyok, gondoltam, �s akkor fejemben �les hangon �n magam sz�ltam; embernek lenni a legnagyobb b�n, ett�l most szabadulsz meg. Lelkem, mint f�ny, valami furcsa szell� suhant el, de m�g egyszer visszan�zett, ostoba testemre, kiben m�r csak a tudat �lt, �s pr�b�lt k�zdeni, azt�n elment, �s az emberb�l nem lett m�s, mint por, de a lelke �r�kre �l.